Jerzy Sosnowski – Aglaja-apokrif
Az Aglaját magyarul 2006-ban adták ki, így talán kicsit réginek is tűnhet ahhoz, hogy itt és most kritikát olvashassatok róla – de bennem is van jóérzés, a lelkiismeretem pedig azt diktálja, hogy mindenkit figyelmeztessek a veszélyre: ez a könyv még mindig kapható, sőt, szeptember végéig egy itthoni könyvesbolt-hálózatban csak 750 forintba kerül (lehetséges, hogy még mindig kapható - 2013-ban is).
Gondoljátok meg: 750 forint elég két sörre, egy doboz cigire, egy csomó zsemlére vagy kb. egy kiló csirkére (rég írtam a kritikát, lassan 750 forint tényleg csak egy szar könyvre lesz elegendő). Nem lebecsülendő összeg, még ha manapság nem is kaphatunk érte új (illetve nem antikvár) könyvet. Tudom, milyen könyvbuzinak lenni; ha nem lennék az, nem sétáltam volna bele vígan ebbe a csapdába sem.
Az Aglaja-apokrif ígéretesen indul – legalábbis a fülszöveg nagyon ígéretes: Sosnowski nagy arcnak tűnik, irodalomtörténész, esztéta, a művön állítólag nyomot hagyott a Twin Peaks és a Blade Runner is, szóval (a beharangozott bölcseleti kérdésekkel együtt) papíron minden megvan ahhoz, hogy egy jó kis szórakoztató-ismeretterjesztő félponyvát kapjunk. Azt hittem, hogy egy új Milos Urbanra találok – ő volt az a cseh fickó, aki számomra rendkívül szimpatikus módon elegyítette az Eco-féle ismeretterjesztő-történelmi stílust egy ponyvaregény mozgalmasságával és erőszakosságával.
Na, Sosnowskinál ettől nem kell tartani. Elolvastam néhány csodálattól kocsonyás kritikát a neten az Aglajáról, és ismét megcsappant az értelmes olvasók (és írók) létezésébe vetett hitem. A könyv lengyelül 2001-ben jelent meg; csak összehasonlításként említeném az 1979-es James Bond-filmet, a Moonrakert – a lényeg az, hogy már akkor is kínos lett volna komolyan venni egy ilyen sztorit.
Nem hinném, hogy épp ettől a kritikától jönne meg a kedve valakinek az Aglaja elolvasásához, de a rend kedvéért figyelmeztetnék mindenkit, hogy itt most spoilerezni fogok; vigyázat, megrázóan ostoba dolgokról lesz szó.
A regény három részre oszlik: az elsőben főhősünket elhagyja a felesége, és elmegy tanárnak (a totális egzisztenciális csőd megfelelője a keleti blokkban), ahol találkozik egy távoli rokonával, akit az egész család ignorál, mert tönkretette egyébként rendkívül ígéretesnek tűnő zongorista-karrierjét. A két megkeseredett balfasz végül egymásra talál, szidják egy kicsit a nőket, isznak vodkát, aztán Adam (a zongorista) egy hihetetlen mesét ad elő Wojteknek (az elbeszélőnek).
Itt kezdődik a második rész: kiderül, hogy Adam valóban egy nő miatt szarta le a zongorát (hagyd, úgyse értenék), de ez élete nagy szerelme volt. A fiatal zongorista zsarnoki anyja folyamatos gyakorlásra kényszerítette a fiát, aki ennek eredményeképpen huszonöt évesen még mindig szűz volt (ment volna inkább rocksztárnak), de aztán találkozott a nagy Ővel, és inkább a pöcsét követte, mint hogy visszament volna Chopint nyűni. Később aztán össze is költözött a csajjal, nem gyakorolt többé a zongorán, a család pedig gyakorlatilag kitagadta.
Eddig egy nagyjából szokványos, eléggé unalmas és nyűglődős történettel van dolgunk, de van ám fordulat is a sztoriban – ehhez még a fülszövegbe is nehéz lett volna betuszkolni a Blade Runnert, ugye.
A fordulat pedig nem más, mint a robotkurva. Nem viccelek: a történet szerint Lilka, Adam nagy szerelme valójában egy KGB által fejlesztett robot. Ez éveken keresztül nem tűnik föl a pasinak, de ez nem csoda, hiszen az oroszok egy olyan különleges vegyszerrel itatták át a robot „bőrét”, amely megbolondítja a férfiakat. Adam a szerencsétlen balek: ő az egyik tesztalany, ugyanis a robotokat arra fejlesztették ki, hogy elvonják az áldozatok figyelmét arról, amivel valójában szeretnének foglalkozni (zongorázás, forradalom, ilyesmik), és persze kémkedjenek, ha úgy dobja a gép. Adam egy darabig nem is gyanítja, hogy egy robottal hál, de megjelenik egy Hal Sterling nevezetű ügynök, aki elülteti benne a gyanakvás magvait.
A lány később eltűnik, Adam szenved egy darabig, aztán megkeresi őt az ügynök, és bemutatja neki a bizonyítékokat: fiam, a csajod tényleg robot volt, bele kell nyugodni, van ilyen. Adam ezután rosszul érzi magát, majd kitalálja, hogy a robotot csak abból az iskolából irányíthatták, ahol ő éppen tanít; Wojtek megpróbál segíteni Adamnak, mert meg van róla győződve, hogy holdkóros, és még biztatja is, hogy akkor jó, menjünk oda, nézzük meg, aztán kiderül, hogy hülye vagy.
A félrészeg duó fölmegy az iskolába, kicsit akcióznak, Adam feltöri a zongorás kódot (ezt nem szeretném elmagyarázni, de emiatt ne olvassátok el a könyvet), aztán kiderül, hogy kurvára igaza volt.
Az olvasó itt már legszívesebben elkezdené magát valamilyen tompa tárggyal ütni – az Aglaja-apokrif keményborítós, csaknem négyszáz oldalas könyv, tehát megfelel erre a célra. És még mindig nincs vége: jön a nagy csavar a történetben, a harmadik rész.
A harmadik részben az író az író bőrébe bújik: Andrej Walczakként mutatkozik be, a regény írójaként. Ez az „utóirat” azonban sajnos nem arról szól, hogy kinek és miért mond köszönetet, hanem még tovább húzza a történetet: kiderül, hogy Walczak egy alkoholistától hallotta a történet magját képező történetet, és – ahogy a mindent leleplező beszélgetésből kiderül – a szerencsétlen végig igazat mondott, csak épp nem Adamnak, hanem Krzysnek hívták. A homályt Aglaja (vagyis Lilka; Aglaja volt a robot KGB-s neve) operátora oszlatja el: miután olvasta az első két részből álló könyvet, felvette a kapcsolatot az íróval, és úgy döntött, hogy kitálal, KGB ide vagy oda. Kiderül róla, hogy egy csúnya informatikuslány volt, aki viszont olyan jól értett a robotikához, hogy az oroszok hamar be is húzták ebbe a szupertitkos projektbe, ahol egy különös szerkezetben függve úgy mozgott, ahogy azt a robottol épp megkívánták (azért azt le kellett szögezni, hogy ez csak az előjátékig működött így, utána működésbe lépett a szexmodul). Miután a művelet véget ért, pihenni vitték egy szigorúan titkos katonai telepre, ahonnan meglógott, és most több év után meg is osztja a világgal a történetét.
A regény végszava – gyakorlatilag az utolsó mondat – még gátlástalanul kihasználja Descartes mára már közhellyé vált cogito-érvét, aztán – remélhetőleg örökre – eltűnik a süllyesztőben.
Az a hidegháborús-kémes hagulat, amelyben teljesen komolyan azt adják elő, hogy egy 300 méter mélyen elhelyezett titkos orosz bázisról irányítják rádióval a robotkurvákat, már a hetvenes években is bőven a B-kategória jellemzője volt. Az ezredforduló táján talán nevezhetnénk ezt retrónak is – de kétszer nem kellene ugyanabba a szarba belelépni.
ps.:
Ezt a kritikát a Kulternek írtam egy-két évvel ezelőtt, ott túl réginek találták a könyvet, így megmaradt a fióknak és a blognak.
